A mai tévés személyiségek többségéről elég lesújtó véleménye van, szakmai előképével, Vitray Tamással már nincs kapcsolatban, ha pedig évente egyszer szülővárosában jár, csupa jó érzéssel telik meg a szíve
Az Életünk története már a második évadánál jár az RTL Klubon. A műsorban ismert embereket, élettársakat, testvéreket kérdez többek közt arról, hogyan képzelik a jövőbeni életüket, a maszkmesterek segítségével pedig azt is megmutatják, hogyan néznek ki a vendégei 20 és 40 év múlva.
A színfalak mögött nem kérte még meg a maszkost, hogy a vicc kedvéért önt is öregítse meg?
Ilyet viccből nem lehet kérni, hiszen egy-egy maszk elkészítése több hétig tart, komoly teljesítmény, ráadásul a maszkok darabja igen sok pénzbe, több százezer forintba kerül. De ha alaposabban megfigyel, nekem már nincs szükségem sminkmesterre, az idő megtette jótékony hatását.
Hogy viseli az idő múlását?
Nem különösebben foglalkoztat a korom, mert azzal a jó érzéssel kelek és fekszem, hogy a dolgaim nagy részét már teljesítettem.
Az Életünk története első évada előtt négy évig nem volt képernyőn. Hiányzott a tévézés?
Elméletileg igen, gyakorlatilag kicsit sem. Ez alatt a négy év alatt gyakran azzal szórakoztattam magam, hogy különböző inspirációk nyomán kitaláltam vadonatúj tévéműsorokat, megterveztem azokat ától cettig, nem egy esetben még azt is kiszámoltam, mennyibe kerülne az adott tartalom előállítása, aztán az archívumomba ad acta tettem az egészet. Ezáltal a sok macerától, amit egy-egy tévéműsor tető alá hozása jelent, megkíméltem magam. De szórakoztató játék volt, mondhatom.
Fiatalon kezdte, 16 évesen már oknyomozó riporter volt, a nyolcvanas évek végén színpadi talk show-kba kezdett / Fotó: RAS-archívum
Mi mást csinált abban a négy évben?
Utaztam Európa- és világszerte, laktam kicsit itt, majd ha kedvem úgy tartotta, másutt, úgy éltem, mint egy európai.
Sok tévécsatornánál megfordult már, és bár műsorai mindig hatalmas sikert arattak, mégsem maradt sehol igazán sokáig, leszámítva talán a Magyar Televíziót. Ennyire nehéz önnel együtt dolgozni, vagy a szakmai elképzelései nem egyeznek minden esetben a vezetők elképzeléseivel? Vagy egyszerűen csak nyughatatlan természet?
Kicsit mindegyik igaz, de alapvetően egyik sem. Igényes perfekcionista vagyok, aki kérlelhetetlen profivá is képezte magát. Ebből nemigen tudok engedni. A hazai tévés műhelyek zöme pedig hasonlóképpen működik, mint a magyar társadalom többsége: hanyagul, ráérősen, sok esetben a másik átverésére alapozva. Nem mintha morális instanciának tekinteném magam, de amikor egy helyen többször is azt tapasztaltam, hogy minden más fontosabb, mint a munka és a teljesítmény, amikor hol politikai ármányok, hol masszív hazugságok hálójába kergettek, egy idő után inkább szabadultam.
Vitray Tamással a 80-as évek elején rúgták össze a port, akkor Vitray nagy nyilvánosság előtt torkolta le egy szerinte rosszul sikerült riportja miatt. Ennyi idő után is haragszik még rá?
Jó nagy túlzás, hogy „összerúgtuk a port” a 80-as évek elején Vitray Tamással, hiszen akkortájt nem is voltam abban a helyzetben, hogy „összerúghattam volna a port” vele. Ő megbízott egy riportfilm elkészítésével, és ezt én, az akkor még nagyon kezdő televíziós szerinte alkalmatlanul teljesítettem. Ráadásul az sem felel meg az igazságnak, hogy nagy nyilvánosság előtt torkolt le, hanem csak a stáb 8-10 tagja előtt. Ennek ellenére a nagyon érzékeny lelkemet ez erőteljesen kikezdte. De ezért nem haragudtam meg rá, legfeljebb rosszulesett.
Ma milyen a viszonya Vitrayval?
Nincs kapcsolatunk egymással, igaz, tavaly ősszel egy hirtelen jött ötlettől hajtva felkerestem őt, azt ajánlottam, írjunk közösen „beszélgetős könyvet”, szakmáról, származásról, életről, halálról, teljesítményekről, de nem tudtunk megállapodni már a vázlatban sem. Így talán három hétig tartott a korábban 20-22 éve megszakadt kapcsolat.
A Friderikusz Show-val itthon műfajt teremtett. Nehéz volt a komoly rádiós tevékenysége után átigazolni a szórakoztató tévéműsorok világába?
A nyolcvanas évek végén Csepeli György szociálpszichológus barátom meghívott Amerikába, ahol ő akkor éppen egy kisvárosi egyetemen tanított. Ez az amerikai kisváros a maga porosságával és ásító unalmával igen érdektelennek bizonyult számomra, mit volt mit tenni, beköttettük a bérelt lakásba a tévét, háromszáznál több csatornával, és ezzel egy csapásra létrejött a varázslat. Heteken át napi 24 órában amerikai tévéműsorokat bámultam, ugyanis én még olyat addig soha nem láttam: megannyi műsor, színesek, zajosak, rendkívül mobilak, tobzódtak az ötletekben. Azt hiszem, akkor és ott egy életre rabul ejtett a televíziózás. Mire hazaértem, nem is volt kérdés, hogy én is show-t akarok csinálni, mégpedig amerikai mintára.
Az 1992–1997 között futó Friderikusz-show-ba világsztárok fogadták el meghívását, köztük Cindy Crawford topmodell / Fotó: MTI/Illyés Tibor
Gondolkozott már azon, hogy meddig szeretné folytatni a tévézést?
Én úgy érzékelem, hogy éppen visszavonulóban vagyok. A nagy tévécsatornáktól feltétlenül. Rendben van, most évente kétszer hat adásban feltűnök az Életünk történetében késő éjszaka a nagy RTL képernyőjén, de én már ennél többet az országos televíziózástól nemigen akarok, már csak azért sem, mert szerintem a televízió elvesztette egykori jelentőségét, legalábbis idehaza. És mert fontos dolgokról , ügyekről és jelenségekről a nagy tévékben már nemigen lehet beszélni, a csatornafőnökök szerint azt senki nem nézné meg, ezért építettünk az elmúlt három-négy hónapban egy önálló kis tévéstúdiót, ahol úgymond független műsorszolgáltatásba kezdek, április 29-től beszélgetéseimet – egyelőre hetente egyszer, csütörtök esténként frissítve – a Facebookon és a YouTube-on lehet majd látni, illetve podcast formában meg is lehet hallgatni.
Mit fog és kivel megbeszélni a saját tévécsatornáján, amit a nagy tévékben manapság már nem lehetne?
Mivel ezen keretek között végre már semmilyen kényszernek nem kell megfelelnem, olyan témákat veszek elő és olyan embereket hívok meg, amelyek és akik engem, csakis engem érdekelnek. A kényszerképzetem az, hogy ha valaki vagy valami engem érdekel, az sokakat érdekelhet, főleg azért, ahogy speciálisan én közelítek beszélgetéseim tárgyához és alanyához.
Tóth Gabi még egy gyorstalpaló énekórát is tartott a tévésnek, amikor össze volt zárva Friderikusszal / Fotó: RAS-archívum
Nyíregyházáról származik, a szakmát is gyerekriporterként ott kezdte. Kötődik még a városhoz, van olyan dolog, amit onnan hozott magával és azóta is tartja magát hozzá?
Évente egyszer járok vissza, édesanyám halálának évfordulóján. A város lelke már más, én nem ebben a közegben nőttem fel, ennek ellenére, amikor visszamegyek a városba, szeretem végigautózni a még ismerős környékeket, szertartásosan elmegyek ahhoz a fához, amibe 44-45 éve valakivel ketten egyetlen szót belevéstünk, járok-kelek a temetőben, alaposan kisírom magam, ennek ellenére mindig nagyon megtelik a szívem. Természetesen sok mindent – jó és rossz emléket – hoztam Nyíregyházáról, és bár a város és én az elmúlt évtizedekben soha nem kerültünk közelebbi kapcsolatba egymással, mégis evidensnek tűnt, hogy amikor pesti ingatlanjaim egy részén túladtam, négyezer könyvemet a nyíregyházi megyei könyvtárnak ajándékozzam. Ráadásul a következő hetekben újabb négy-ötezer kötetes szállítmányt küldök ismét nekik.
Vannak olyan barátai – akár a gyerekkorból, akár már felnőtt fejjel, a szakmában megismert –, akikre támaszkodhat, vagy akiktől elfogad tanácsokat?
Mi az hogy...! Akikkel együtt tanultuk meg ezt a szakmát, máig összetartunk, és ha kisebb-nagyobb távolságból is, kitartóan tiszteljük egymás teljesítményét. Az én nemzedékemből jó néhányan nagyon tudták és tudják mind a mai napig, hogy miről szól ez a mesterség, ami persze már köszönőviszonyban sincs azzal, amit ma „televíziózásnak” vagy „rádiózásnak” neveznek. Állítom, hogy mindmáig az ország legjobb riportere Szente László és Mihancsik Zsófia, vagy Rangos Kati, aki legalább negyven éve életvezetési szaktanácsadóm. Kevés dolog van az életemben, amelyben nem az ő szava lenne az utolsó.
A Legyen ön is milliomos vezetését napra pontosan 12 évvel az első adás után vette át / Fotó: RTL Klub
Volt vagy van szakmai példaképe?
Megfigyeltem, a mai harmincasok, negyvenesek generációja a tévézésben valami félreértésből vagy belső bizonytalanságból adódóan azt hiszi, azzal ő kevesebb lesz, ha valahogy viszonyul a szakmai elöljárókhoz. De akinek nincs szakmai viszonyítási pontja, az nem képes önmagát sem reálisan értékelni, és bizony könnyen eltévedhet ebben a rengetegben. Nekem természetesen rengeteg szakmai viszonyítási pontom volt, mindenekelőtt és mindenekfelett Vitray Tamás, akivel ha nem egy korban élek, ha ő a tevékenységével megannyi módon nem inspirál, messze nem tudtam volna ezt a szakmai utat bejárni. De sokat tanultam – szakmailag és emberileg egyaránt – Mester Ákostól, Szilágyi Jánostól, Gácsi Sándortól is – és még hosszan sorolhatnám szakmai példaképeim nevét, akikre egytől egyig büszke vagyok.
A műsorok sikerei mellett a díjak is szakmai elhivatottságát mutatják, a Pulitzer-emlékdíjtól kezdve a Prima Primissimáig tucatnyinál is több szakmai elismerése van. Legyen szerénytelen: lát ma hasonló kalibert a televíziózásban?
Ezek a mai tévések – tisztelet az egy kezemen megszámolható kivételnek – már egészen más foglalkozást űznek, mint amit mi. Ők sokkal inkább kikiáltók és műsorközlők, akiknek a szerkesztők a kezükbe adják súgókártyák formájában a „saját” kérdéseiket, sok önálló gondolat nemigen bántja őket. Olyan szenvedélyes tévés, mint amilyen Vitray volt vagy amilyen én vagyok, manapság talán egy sincs, nem is lesz, mert közben Magyarországon ez a szakma, amit mi űztünk, eltűnt, megsemmisült.
Ha egyszer vendégnek hívnák egy olyan műsorba, mint az Életünk története vagy az Összezárva Friderikusszal, vállalná?
Az Összezárva Friderikusszal című műsorban többek közt Gesztesi Károllyal is eltöltött egy napot / Fotó: RAS-archívum
Például ha a YouTube-on rendszeresen jelentkező Partizán házigazdája, Gulyás Márton lenne a műsorvezető, természetesen vállalnám, elvégre akárkivel nem ül le az ember beszélgetni.
Névjegy
Nyíregyházán töltötte gyerekéveit, 1984-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán diplomázott. Már diákként riporternek állt, kezdetben a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójában dolgozott. 16-17 évesen oknyomozó riportokat is készített a Magyar Rádió legtekintélyesebb politikai magazinjának, a 168 Órának, azonban kritikai riportjai miatt 1986-ban a Magyar Rádióból eltávolították.
Ezután fordult a televíziózás felé. Az 1992-ben a Magyar Televízióban bemutatkozó Friderikusz Show-t mindmáig az újkori szórakoztató televíziózás korszakos produkciójaként tartják számon, ezzel az adásonként átlagosan 5 és fél milliós nézettségű sorozatával tett szert igen széles körű ismertségre. Azóta két tucatnál is több tévéműsort készített, minden műfajt kipróbált, ezek között show-k, interjú- és riportműsorok egyaránt megtalálhatóak voltak, kizárólag sportot nem közvetített. Tavaly november óta az RTL Klubon futó Életünk történetét vezeti.
További bulvárhírekért keresse a Blikk.hu híreit!
